2014.05.31. Club Aliga, reggel 7 óra 55 perc

Elérkezett hát a nagy nap! A verseny napja! A verseny, amire 5 hónapja készülök. Hóban, fagyban, esőben, szélben! És most ott állok a rajtvonalnál, sok-sok barát, ismerős és példakép között. Leírhatatlan az érzés! Akkor még nem is sejtettem, hogy mi minden vár rám…

8 óra, Rajt

Elindultunk! 212 km a Balaton körül. Az időjárás ideális volt. Nem volt meleg, sem hideg és a szél is csendesedett már. Igazi ideális futó idő volt. Éreztem magamban az erőt és az elszántságot. Magamhoz képest bomba formában voltam. Hamar ráálltam arra a tempóra, amit az előírt pulzusom diktált. Én úgy nevezem csak, hogy utazó sebesség. Aránylag rövid időn belül szétoszlott a társóság és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egyedül futok már egy ideje. Folyamatosan gyönyörködtem a tájban és sokszor el is feledkeztem arról, hogy futok. Jól haladtam. Csopaknál jártam 35,2 km-nél 3 óra 16 perccel. Nagyon figyeltem magamra, és próbáltam mindig időben bevinni azokat a tápanyagokat, amelyeket a testem igényelt. De sajnos ez az idilli állapot nem tartott sokáig. Balatonfüred előtt néhány kilométerrel bekövetkezett az, ami minden futó rémálma. Elestem!

Megbotlottam egy kiálló csatorna fedélben és nem tudtam elkerülni az esést…

Ösztönösen próbáltam a kezemre esni, hogy óvjam a lábaim, mert még sok kilométer állt előttem. Így az esés nagy részét a jobb kezem fogta fel. Hirtelen felálltam! Többen jöttek oda segíteni, de én, mint ha misem történt volna tovább szaladtam. Akkor látom, hogy erősen vérzik a könyököm. De nem foglalkoztam vele túlságosan. Egy ideig… Amikor elkezdte csípni a verejték! Nagyon fájt! És nem csak a könyököm, hanem a térdem is. Sajnos az is kapott az ütésből! Próbáltam futni és tartani a tempót, de csak az esés járt a fejembe. Kezdtem lelkileg szétesni! Úgy, hogy tudtam még körülbelül 170 km áll előttem. Aztán erőt vettem magamon! És kértem a jó Istent, hogy segítsen, mert nem érhet így véget… Nem adhatom fel!

Közben beértem Füredre. És a fájdalmaim is enyhültek. Tudtam ismét mosolyogni! De azt is tudtam, hogy Füred után jön a legnehezebb szakasz! Tele dombokkal, emelkedőkkel. Mivel próbáltam óvni a térdem és levenni róla a terhet, ezért egy sajátos futó stílusban kezdtem el kocogni, aminek az lett az eredménye, hogy a lábfejem kezdett el fájni és dagadni a cipőben. De nem foglalkoztam vele, csak mentem előre.

Az emelkedők viszont tényleg ott voltak… és emelkedtek! Megkezdődött a harc! A harc önmagammal, ami még tudtam nagyon sokáig fog tartani! Közben megérkezett a váltócipőm, ami adott egy újabb lendületet. Az emelkedőket kihasználtam a pihenésre. Sétáltam rajtuk és ettem. Nagyon jól esett édesanyám sós süteménye, amit kérésemre direkt elsózott. Aztán több kedves ismerőssel is összetalálkoztam. Futottunk együtt egy kicsit, beszélgettünk, bíztattuk egymást és vagy ők, vagy én mentem tovább, de mindig jó hatással voltak rám.

Nagyon vártam már, hogy Keszthelyre érkezzek több okból is kifolyólag. Egyrészt tudtam, hogy Keszthelytől már visszafelé futunk és tudtam, hogy onnan már lesz kísérőm. A táska a hátamon akkor már nagyon kényelmetlen volt és a kézi kulacsot is a fenébe kívántam…

Jó volt az is, hogy végre nem egyedül futottam. Hankának kellett elviselni a társóságomat egészen Keszthelyig. Nagyon jó volt vele futni és beszélgetni közben! 21 óra 17 perckor érkeztünk Keszthelyre, ahol végre volt kóla is és kávé is… Sajnos a kóla, ami amúgy tudom egészségtelen és lehet, hogy a szervezők is ezért spóroltak vele, hiánycikk volt több frissítő ponton. De Keszthelyen minden volt J Épp a kávémat szürcsölöm és próbálok kicsit magamhoz térni, amikor mellettem valaki akkorát kiáltott, hogy PÁLYA… hogy ijedtemben majdnem lenyeltem a műanyagkanalat… Gondoltam ő sem Aligáról indult reggel… Na mindegy! Fejlámpa fel, amit Lala nudli barátomtól kaptam kölcsön és elmondása szerint akkora fényereje van, mint ha világosban futnál. Hát tényleg akkora volt J A kezemre felrögzítettem egy villogót és már futottam is tovább…

Hirtelen nagyon kellemes meglepetés ért… Ott várt az útszélén a KÍSÉRŐM bringával! Nagyon megörültem neki!!! Végre levehettem a táskám, a kulacsom és csak a futással kellett foglalkozni! Nagyon sötét volt és több helyen semmi világítás nem volt. Csak a sötét és a fák mögül kisugárzó zajok. Meg is jegyeztük Anitával, a kísérőmmel, hogy végre nem sokára jönnek a lakottabb részek és ott már lesz majd közvilágítás. Ott majd jobb lesz futni.

Illetve nagyon vártam már hogy eljussunk az Ironteam-es frissítő pontra, ahol várnak a „szurkolóim”, és biztos, hogy lesz kóla… Amikor még Hankával futottam említette, hogy az Ironteam-es frissítő előtt lesz egy elég hosszú utca, szakasz, ami kicsit unalmas lesz, de úgy gondoltam, hogy az emelkedős rész után ez már gyerekjáték lesz. Hát nem volt az! Tényleg oltári unalmas volt, amit kb. 10 percenként el is mondtam az Anitának! Hiszti ON! Tisztelem, becsülöm azokat a postásokat, akik ott teljesítenek szolgálatot J Csak egy utca, de az 15 km…

Az Ironteam-es frissítő előtt még egy hatalmas meglepetés fogadott! Rendes WC! Amit használhattunk is…  Az mondjuk igaz, hogy majdnem elaludtam rajta, de nagyon jó volt. Hiába az élet apró örömeire ilyenkor jön rá az ember! Aztán végre elérkezett a várva várt frissítő pont 140 km-nél! Volt kóla, szurkolók és jó hangulat! A legjobb frissítő pont volt az egész versenyen! De tényleg!

Aztán indultunk tovább, a végelláthatatlan hosszú utcákban. Akkor már nagyon fáradt és nagyon türelmetlen voltam. Szegény Anita! Nagyon jól állta a sarat! Minden tiszteletem az övé! Elviselni egy marhát, aki folyamatosan szidja az utcákat, mert hosszúak … Hát ehhez már nem kevés türelem kell!

A következő nagy célunk Fonyód elérése volt. Mert az már csak 48.6 km Siófoktól… Ami a BSZM első napi szakasza. Nagy nehezen oda is elértünk, de ami azután jött, azt e legrosszabb rémálmaimban sem képzeltem volna! A lösz fal omlása miatt elterelték a versenyt, egy szerintük 800 méteres kitérőre kis emelkedővel… Na most nekünk ez a kis kitérő majdnem egy órát vett igénybe! És az kis emelkedő sem volt kicsi… Ismerem az emelkedőket, mert minden nap azokon futok! Ez nem volt kicsi! Üdvözlöm innen is a szervezőket! Mind ezt 155 kilométer után…

Miután majd 1 óra bolyongás után kiértünk Fonyodról, megfogadtam, hogy Fonyodra soha többet nem jövök J De közben megvolt a következő kis cél. Balatonlelle ahol Berki Csaba cimborám fog szurkolni. Csak közben lemaradtam az SMS-éről , miszerint elkellett neki idő előtt utazni.

De legalább kezdett világosodni és ez nagyon jó volt. Akkor már olyan fáradt, pontosabban fáradtak voltunk Anitával, hogy hallucináltunk minden félét. A bokrokban szörnyeket, az útakón békákat. Szédültem egyre többet, olyan érzés volt, mint ha ájuldoznék. De néhány perc múlva, ha ettem, ittam elmúlt.

Futni már nem igen tudtam hosszan. Egyre többször kellett bele sétálnom. Sokszor olyan érzésem volt, mint ha kívülről figyelném a testem! Nagyon ijesztő volt! Anita kitalálta, hogy osszuk még kisebb szakaszokra a célt. A taktika a következő volt. 2-3 villanyoszlop távolság futás és közte egy séta. Jól is haladtunk vele egészen addig, amikor már annyira elviselhetetlenül nagy fájdalmat éreztem a lábamban, hogy a séta is alig ment. De jött Igor! És adott egy fájdalomcsillapítót, ami segített és tudtuk folytatni a taktikánk egészen Szántódig talán. Jó volt futni Igorral együtt, aki egy igazi példakép!

Akkor már annyira elviselhetetlen voltam, hogy magam is alig viseltem, de Anita állta a próbát! És bíztatott és soha nem engedte, hogy feladjam! Séta,séta,séta… Ebből állt már csak a verseny, mert ahogy a fájdalomcsillapító hatása elmúlt azzal együtt a futás is… Sikerült 24 óra alatt 180 km-t mennem és nagyon reméltem, hogy a maradék 32 kilométert sikerül 5 óra alatt maximum megtenni. A húgomék Széplak körül vártak, de annyira kivoltam, hogy nekik sem sikerült örülnöm… Csak morogtam és hisztiztem! Életem leghosszabb szakasza volt ez a maradék 32 kilométer! Több mint 6 óra alatt tettem meg. Útközben azt mondtam Anitának, hogy engem már nem is érdekel ez az egész és nem is fogok örülni a hülye éremnek, meg a hülye névre szóló célszalagnak… Ez az egész egy nagy örültség! De ahogy beértünk a Club Aligába és ott álltak az út szélén a szurkolok és hallottam a végét… Futni kezdtem! Na jó, csak sántikálva… Bemondták, hogy megyek! Hogy célba érek! Már csak néhány lépés… Megérkeztem!

A nyakamba akasszák az érmet és megkapom azt a bizonyos névre szóló célszalagot, amin az áll, hogy Nagy Zsolt 212 km… Térdre rogyok és sírok… Pontosabban csak sírnék, mert a könnyek nem jönnek… Azokat út közben elhagytam! Megcsináltam! Megcsináltuk! Mert ez nem csak az én érdemem! Hálát adok Istennek! És köszönöm azt a sok önzetlen segítséget Anitának, és hogy, elviselt! Köszönöm Mindenkinek, aki segített egy álomban, ami akkor ott valóra válhatott!

Hát ez az én UB-m! Bocs, ha kicsit hosszú voltam J